És lehet! Tényleg van erre törvény. Itt van feketén fehéren: 

http://www.szmm.gov.hu/main.php?folderID=16497&articleID=32979&ctag=articlelist&iid=1

Engem csak az érdekelne, hogy Radoszáv úr, a Tegyesz, tudtommal egyetlen jogásza, vajon erről miért nem tud? Ha már jogász, és ez a szakterülete feltételezem, hogy ismeri a törvényt. Ha meg ismeri, akkor ugyan miért nem árulta el? Talán macerásabb így örökbeadni, és ez már nem tetszik neki? Vagy az állam van ellene annak, hogy külföldre kerüljön akár egy gyerek is? Gondolom így állami gondozottként nagyobb hasznot hoznak nekik, pláne, ha majd felnőnek. 

Szóval ez az egész nagyon furcsa és lehet, hogy a tegyeszes hölgy kedves és segítőkész és tényleg a gyerek érdekeit nézi, de hogy a jogásznak nem az az érdeke, hogy a gyerekek családba kerüljenek az is biztos. És lehet, itt nekem mondani, hogy az állam a képviselő, és így rajta a felelősség, és utána kell nézni, és blah, blah. És tisztában vagyok azzal is, hogy régen történtek visszaélések a gyerekkereskedelemmel, de ez nekem akkor is sántít. 

Mindenesetre ezúton is köszönjük a segítséget, amit az információval nyújtott, hogy esetleg egy gyerek ne állami gondozásba kerüljön, hanem családhoz. 

Az az igazság, hogy az egy dolog, hogy terhes vagyok, ennek a kislánynak a sorsa még mindig megoldatlan. És mi még mindig komolyan gondoljuk, hogy szeretnénk segíteni és még mindig úgy gondoljuk, hogy a 3 lehetőség közül

1) intézet

2) nagyi

3) mi

még midnig velünk járna a legjobban. 

Most lazán gondolkozunk arról, hogy ahol egy gyerek elfér, ott van hely kettőnek is. Ez gondolom is, hogy így van. De hogy így érkezzen két gyerek! Na ettől már pánikolok. Anyagilag sem lesz egyszerű, mivel a kislány is pici még kb mindenből kettő kéne, és utána semmi anyagi támogatás nem járna. Otthon azért nem mert itt élünk, itt meg gondolom azért, mert nem a mienk. Mi "csak" nevelőszülők lennénk, de nem itteni gyereket nevelnénk. Természetesen nem ez a döntő, de az anyagi vonzat sem elhanyagolható. Oké, hogy nem állunk rosszul, de nem vagyunk eleresztve sem és ezzel is számolni kell. Bár a döntésnél ez semmit sem vet latba. 

A legszerencsésebb az lenne, ha kislány előbb érkezne, mert ha egyszer jön a saját gyerekkel az nem is tudom, hogy hogy lenne kivitelezhető. Az egyedül az újszülöttnek nem lenne para.. ő ebbe születik, ezt szokja meg, ezt tarjta természetesnek. De a kislány! Pont egy éves lesz akkor... elszakítva az anyjától, ráadásul olyan körülmények közé, ahol nem csak ő a legfontosabb. Ezen szerintem még Vekerdy, Supernanny és Ranschburg Jenő is megvakarná a fejét.. az együttes szuperpowerük sem tudom, hogy elég lenne e a feladat megoldásához. 

Akarok segíteni ezen a kislányon. És továbbra is úgy gondolom, hogy tudok. NIncs más megoldás. Hacsak nem jelentkezik valaki más. 

Ha ezt nekem valaki valaha mesélte volna.... jeeeez!

Megint beszéltünk a jogásszal, persze a kérdések felére nem derült fény. Igaz a férjem szerint meg sem lehetett volna kérdezni. 

"A csaladbafogadas eseten a lathatas es egyeb dolgokban nekunk kell
megegyeznunk az anyaval.
Ez egy olyan szerzodes, ami kettonk kozott jon letre, gondolom nemi ugyvedi
segitseggel. Szoval itt nincsenek elore megirt szabalyok.
Ebben az esetben a gyamugyben azt vizsgaljak csak, hogy mi tudjuk-e nevelni
a gyereket, vagyis van-e bevetelunk, es van-e hol lakni.
Meg azt vizsgaljak, hogy nem gyermekkereskedelemrol van-e szo. Ilyenkor az
is lehet, hogy nem jonnek ki megnezni semmit, csak elfogadjak a beadott
nyomtatvanyokat.
Termeszetesen beszelnek velunk meg az anyaval.
Ha ebbol lenne kesobb orokbefogadas, az ugy lehet, hogy az anya lemond,
ekkor ujra a nyilt orokbefogadas jon szoba, ami egy kicsivel lenne konnyebb
azutan ha mar egy eve legalabb neveljuk a gyereket.
Ilyenkor kevesebb dolgot vizsgalnak. Ezt megint a gyermekvedelmisekkel kell
megbeszelni. Nekem ugy tunik, hogy a szabalyok kozott van egy kis
lehetoseguk lavirozni. Vannak szigoru szabalyok es vannak enyhebbek.
Ha mar a gyerek velunk el, es szepen fejlodik, akkor enyhebb szabalyokat
alkalmazhatnak.

Egyebkent nem tul jo otlet eljatszani, hogy Magyarorszagon elunk, mert
azert buntethetnek, okirathamisitasnak minosul. Foleg mivel munkahelyet is
kell igazolni.
Ha veletlen egyszer behulyul Edina, akkor nem csak a gyereket veszik el
tolunk, de buntetopert is kaphatunk.
Igazabol, ha hazudunk, akkor E (az anya) kezeben leszunk."

Ebből nekem még mindig nem derül ki, hogy egy idő után a kislány örökbefogadható lenne e, mert az "enyhébb szabályokat alkalmazhatnak" számomra azt jelenti, hogy de a szivatás is benne van. És ugye pont a lényegre nem lett rákérdezve, hogy ez vonatkozik arra is, hogy mi már külföldön neveljük a gyereket az anyával való előzetes megegyezés szerint. 

A szomorú az egészben, hogy rengeteg külföldön élő magyar pár van, aki szívesen felnevelne egy vagy több gyereket, de az állam inkább nem vesz ezekről tudomást és intézetben tartja a gyerekeket, mint, hogy rendes családba tenné őket. Nem ismerem az intézetes körülményeket, tudom, hogy vannak, akik egész jó helyre kerülnek nevelőszülőkhöz, ahol közel családhoz hasonló körülményeket kapnak. Belőlük valószínű van esély arra, hogy egy kiegyensúlyozott felnőttekké váljanak. De mi van azokkal, akiknek ez nem jut? És ők hányan vannak? Mi lesz velük? Mi lesz belőlük? Az állam egy rakás pénzt költ a nevelésükre és utána? Mennyit költ a beilleszkedésükre? Mennyire tudnak ezek a fiatalok teljesértékű, adófizető polgárokká válni? Mennyire nem lesznek ráutalva az államra életük során? Mennyire lesznek képesek családot alapítani és olyan életet élni, mint azok, akik családokban nőttek fel. 

Persze tudom, a család sem biztosíték arra, hogy minden rendben lesz és pláne nem biztosíték arra, hogy valakiből normális felnőtt lesz. Sok múlik a családon, ami sokszor igencsak érdekes. De ha valaki örökbe szeretne fogadni, akkor az már csak nagyobb esély arra, hogy normális családi életet fog biztosítani az örökbefogadott gyereknek, vagy nem jól gondolom? 

Közben sikerült felhívni ezt az SZMM Központi hatóságot, amiről kiderült, hogy már nem ott van, mint ami a neten megvan adva. Az, akivel sikerült beszélni nem ezekhez tartozott és ő votl az egyetlen, az egész épületben. Mivel férjem kötötte az ebet a karóhoz és nem hagyta magát lerázni megígérte, hogy másnapra megpróbál kideríteni valamit.

....

Másnapra megtudtuk a semmit. Senki nem tud semmit. 

Azért a jogászt még felhívjuk a további kérdéseinkkel:

• Családbafogadásnál mennyire fontos biztosítanunk a láthatást a gyerek és az anya között... mivel külföldön élünk ez igen nehézkes lesz, hacsak nem fizetjük mi az utat. Kétlem, hogy szeretném
• Családbafogadásnál mennyi idő után és mi alapján merülhet fel az örökbefogadás. Mekkora a kockázata annak, hogy ha a gyerek örökbefogadhatóvá válik nem kapjathuk majd meg, mert továbbra is külföldön élünk? 
• Ha külföldön bejelentkezünk és itt végigcsináljuk a macerát, akkor nagyobb esély van e arra, hogy konkrétan azt a gyereket örökbefogadjuk? Eu-n belül vagyunk: kommunikálhat az angol tegyesz a magyar tegyesszel? A rendszer ugyanaz. Ugyanazokat a dolgokat veszik sorra (családlátogatás, pszichovizsgálat, jövedelemigazolás, megfelelő körülmények, tanfolyam... évek.... etc, etc). Elfogadja a magyar tegyesz az angol tegyesz határozatát ilyen esetben? 

Persze kicsi a remény, de megkérdezni akkor is meg kell. 

Oh Istenem! Kezdődik!

Pedig még sehol sem tartunk.  Csak puhatolózunk. De folyamatosan már most falakba ütközünk és röhejes dolgokba. És ráadásul el is basszuk a dolgokat, mert kettőnknek kell intézkednie az időbeosztás miatt.  Nem tudok egyedül intézkedni, mert nem érek rá. Ha viszont ketten csináljuk, akkor máris félreértések vannak. De nem csinálhatok mindent egyedül!

A jogi dolgoknál a lényeg, hogy ha nem élünk otthon, akkor nem fogadhatunk örökbe. Ez azt is jelenti, hogy még csak szóba sem állnak velünk. A gyerek inkább rohadjon meg egy intézetben, jelentsen plusz költséget az államnak, nevelődjön belőle segélyen élő felnőtt mint, hogy egy normális családba kerüljön be.

Még, hogy a gyerek érdekeit nézik! hahaha

Persze lehet szó családba fogadásról. Ebben az esetben a biológiai anya nyilatkozik arról, hogy mi nevelhetjük a gyerekét, és akár külföldre is vihetjük. Itt már nem érdekli az államot a gyerek sorsa. Nem jönnek ki ellenőrizni. Tesznek arra nagyívben, hogy hol a gyerek. Viszont az anya meg jöhet és elveheti , ha olyanja van. Persze kicsi az esély arra, hogy az anya valaha eljut arra a szintre, hogy visszafogadhatja a gyerekét, de mi van, ha teszem azt a gyerek 10 éves korára mégis összejön neki? Akkor adjam vissza? Ez nem ártalmas a gyereknek? Egyszercsak hipp hopp megváltozik az élete?

A lényeg, hogy annál legyen, aki megszülte. Mert annál jó neki....képzelem.

Azt hiszem hatalmas fába vágtuk a fejszénket.

És akkor itt jön a kérdés? Hagyjam az egészet a francba, ne kínlódjak ezzel tovább, szarjam le nagyívben, vagy harcoljak és küzdjek és akciófilmeket meghazuttoló jelenetekkel tűzdeljem tele az életemet. Ez akár évekig is eltarthat. Es addig a gyerek meg gondolom vergődik egyik helyről a másikra.

Lehet, hogy a családba fogadásnak lenne értelme, mert azzal a gyerek már legalább hozzánk kerülne.  A hogyan tovább meg majd alakul.

Mindenesetre összeírtunk újabb kérdéseket, amivel zargathatjuk a jogászt. Meg időközben azt is kiderítettük, hogy Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézet, akikhez tartozik egy olyan, hogy külföldre örökbeadás. Idézem:

„A külföldi örökbefogadók, vagy magyar örökbefoadók külföldre irányuló kérelmüket – meghatározó mellékletekkel együtt – a nemzetközi örökbefogadásról szóló 1993. évi Hágai Egyezmény alapján az SZMM Központi Hatóságához nyújtják be." 

És folytatódik... 

"Az örökbefogadásra irinyuló szándékot a külföldi állampolgárságú örökbefogadó személy a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézetnél, illetve a magyar külképviselet konzuli tisztviselőjénél jelentheti be. Itt is a gyámhivatal vizsgálja meg a külföldi örökbefogadás örökbefogadás felételei fennállnak-e (kiskorú érdekeivel ne álljon ellentétben, közérdeket ne sértse, ne járjon haszonszerzéssel) és dönt a gyermeknek az örökbefogadni szándékozó személyhez gondozásra történő kihelyezéséről. "

Forrás: http://ncsszi.hu/

Óh, már látom, hogy great fun lesz ezen az egészen végig kocogni!

Ha már nem lehet gyereked, legyen eszed!

A kislány bejelölt minket a facebookon. Ez egyrészt jó hír! A gyerek már az interneten van, bár még a pelusból is alig látszik ki... hiába! A "mi lányunk"! :)
Másrészt azonba nem értjük, hogy most akkor ez mi?

Az a baj, hogy minél hosszabb idő telik el és minél többet agyalok a történteken, annál inkább erősödik bennem a lelkiismeretfurdalás. 

Lelkiismeretfurdalásom van az anyukával szemben, mert elnézve a Facebook oldalát látom, hogy szereti a kislányát. Biztos vagyok benne, hogy nem rosszindulatból, vagy nemtörődömségből szakították el tőle a gyerekeit, hanem azért mert természetéből fakadóan nem tud róluk gondoskodni. Mert saját magáról is képtelen rendesen gondoskodni. Nem gonosz ember ő, csak magatehetetlen, életre képtelen. Valószínűsíthetően önhibáján kívül álló okokból nem tanulta meg a társadalomba illeszkedés alapszabályait. 

Igazából nem hibáztatom és valahol legbelül félek, hogy ezt az egész históriát támadásként élte meg. 

Sőt! Biztos vagyok benne, hogy támadásként élte meg, hisz hogy élhette meg másként? Jön két idegen és egy közvetítőn keresztül megüzeni, hogy örökbefogadnák a gyerekét. Egy ilyet helyesen kell kommunikálni, és habár kértem a közvetítőt, hogyan vezesse fel a kérésünket, nem voltam ott. Nem tudhatom, hogy zajlott az egész. Valószínű nem jött le, hogy mi elsősorban aztuán érdeklődnénk, hogy szándékában áll e örökbe adni a kislányt, tekintve, hogy már a másik 3 gyerekéről sem tud gondoskodni. Ha igen, mi befogadnánk, hogy tudja lenne rá jelentkező. Hogy ha hall rólunk, akkor talán segíti a döntést, amit amúgy is nehéz lehet meghoznia. 

Mi semmiképp sem akartuk letámadni, semmiképp sem akartunk neki sugallni valamit, ami fel sem mertült benne. Ha én lettem volna ott, csak érdeklődtem volna. Ha nemet mond, megállok és nem nyomulok tovább. 

Viszont azt is megértem, hogy a közvetítő, aki a testvére, és aki közvetlenül átélte a másik 3 gyerekkel a harcokat és ésszel felfogja, hogy mi lenne a kislány érdeke, másként közelítette meg a dolgot. 

Mellesleg ez az érdek is érdekes dolog. Jelenleg a gyámügy azt mondja, hogy a gyereknek elsődleges joga, hogy a vérszerinti szülei mellett nőjön fel. És ennek érdekében meg kell tenni mindent. 
Én tökéletesen értem a logikát. Igazat is adok neki... de közben meg nem azt halljuk, hogy az első évek mennyire fontosak a biztonság, a kötődés, az érzelmek miatt? Hogy később, ezek az évek nem pótolhatók? Hogy olyan alapkat kapnak meg az emberek ebben az életszakaszban, amik elengedhetetlenek a szociális beilleszkedéshez, a helyes viselkedési formák kialakításához, az érzeli (és sokan említik, hogy az értelmi) intelligencia fejlődéséhez? Megkapja a gyerek ezeket az alapokat, amíg az intézetben arra vár, hogy a saját szülei rájöjjenek mégiscsak kell nekik? Mégiscsak megteremtik a létezéséhez a szükséges minimumot? Elvesztegetett idő ez vagy sem? Tényleg 1 évnyi nem látogatás szükséges ahhoz, hogy bebizonyosodjon egy gyerekről lemondtak? Akkor is, ha a testvéreinél ez tulajdonképpen már többszörösen bebizonyosodott? 

Mi a helyes lépés innentől kezdve? Miért harcoljunk? 

(p.s.: k... pipa vagyok amúgy, mert ma a férjemre bíztam, hogy hívja fel a Tegyesz jogászát, mert 2-3 kérdésre úgy néz ki csak ő tud választ adni.... egész nap itthon volt, de elfelejtette. Csak azért dühítő, mert hetente csak egyszer lehet hívni. 
A jogászhoz a kérdéseink: 
- rokoni örökbefogadásnál benne kell e lennünk a rendszerben, hogy örökbefogadásra várunk? Segít e ez valamit? Gyorsít e az eljáráson?
- rokoni örökbefogadásnál is számít e, hogy külföldön élünk? Bár, ha anyuka nem mond le a gyerekről önként, akkor eleve nincs szó örökbefogadásról.
... és volt még egy kérdés, de azt elfelejtettem. Ezért kell mindent felírni! Na majd utólag pótolom, ha eszembe jut!)

Beszéltem a Tegyesszel. Olyan nehéz egy ilyen hívást elkezdeni. 

De szerencsére a hölgy nagyon kedves és segítőkész volt. Mondta, hogy a Tegyesz nem akadályozza meg azt, hogy egy gyerek jó helyre kerüljön, azon van, hogy az elhelyezés létrejöjjön, ha az mindenképp a gyerek érdekeit szolgálja. Arra vonatkozóan nem tudott pontos infóval szolgálni, hogy mi a helyzet azzal, hogy mi külföldön élünk. De nem tűnt nagyon ellenségesnek ezzel kapcsolatban sem, bár azt azért hangsúlyozta, hogy hátrány. Az sem derült ki, hogy jó e, ha előre jelentkezünk a helyi tegyeszünknél vagy kivárjuk, hogy mi történik. De talán jobb ha bent vagyunk a rendszerben. Mert az is idő, míg alkalmasnak nyílvánítanak minket. 

Viszont megkaptuk a jogászuk telefonszámát, aki ezzel kapcsolatban bővebb információt tud adni, csak hát állítólag nehéz elérni és csak szerdánként lehet hívni. Jó kis menet lesz, de ez is csak olyan, mint a többi dolog: el kell kezdeni érdeklődni. Utána már jönnek az infók. 

Ami nagyon jó, hogy kiderült talán nem is olyan nagy baj a párom életkora, mert házastársaknál a fiatalabb életkorát veszik alapul. 

Viszont az nagyon nagy baj, hogy ha az anyuka nem látja be önként, hogy mi a gyerek érdeke. Ebben az esetben ugyanis évekig elhúzódhat az örökbefogadási procedúra. Habár gyámok lehetünk, nem hinném, hogy gyámként külföldre hozhatnánk a gyereket. Azt ugyanis kizártnak tartom, hogy megakadályozhatjuk az édesanya láthatását. Már pedig ebben az esetben neki igencsak nehezített eset lenne a látogatás. Vidékre nem tud (vagy nem akar?) lemenni a gyerekeihez.... majd biztos Londonba fog. Mondjuk, ha fizetnénk az utat, valszínű sűrűbben látogatná ezt a gyerekét, az tuti. 

Zavaró, hogy nem mindig tudom egyből leírni, ami a fejemben jár, utólag meg már nehéz összeszedni a gondolataimat. Ma látogatóban jártunk egy ismerősnél, ahol a kislány ugyanannyi idős, mint a kislány, akiről szó van. Egy hónappal született hamarabb, az ismerős gyerek. Ez csak utólag jutott eszünkbe. 

Furcsak ez az egész. Nem igazán tudom leírni azt, amit érzek ezzel kapcsolatban. 

Ha esetleg megkaphatnánk jó lenne minél hamarabb. Most, a képek alapján kiegyensúlyozottnak látszik. Az anyukája szemmel láthatóan szereti és ragaszkodik hozzá. Ez így jó. És jó lenne, ha így is maradna. De belegondolva abba, ami a 3 másik gyerekkel történt, egyértelmű, hogy ez nem fog így maradni. Az is kérdés, hogy anyukát meddig fogja érdekelni a gyerek? Meddig akar majd gondoskodni róla? Persze senki sem szólhat bele a másik életébe. Ki így, ki úgy gondoskodik a gyerekről. Ha már szeretet van, akkor sokminden nem kell. 

De tényleg nem kell? Ez a 21. század. Itt már nem lehet az utcán nevelni a gyereket, vagy egy erdőben fakunyhóban. 

Mi lesz, ha elkezdik a kislányt ide-oda rángatni? Intézetből ki - be, anyukától el, majd vissza, esetleg egy kis nagyizás, egy kis intézet megint. Mi lesz belőle? Mit fog látni a világból? Milyen életesélyekkel indul neki az életnek?
Persze nem lehet leírni senkit sem már az elején. Nem is áll szándékomban. Ettől még lehet jó élete... bárcsak láttam volna példát is ilyenre. Egyenlőre hányavetetten felnőtt embereknél nem ezt láttam. Sajnos. De szóljon, aki tud néhány pozitív példával szolgálni. 

De nem csak ez jár a fejemben. Hisz ott van az is, amikor előszőr láttam róla fényképket. Nem úgy néztem, mint egy átlag gyerek fényképét. Nem csak egy volt a sok közül. 

Csütörtökön fény derült arra, hogy sógornőm beszélt anyukával és a nagyival is. Az anyuka hallani sem akar a dologról, ami teljesen természetes. A a mi elképzelésünk úgy is az volt, ha ő eredetileg úgy gondolná, hogy lemond a gyerekről, de erre amúgy is kicsi az esély. 

Igaz arra is, hogy normálisan fel tudja nevelni. 

Nem tudunk sokat, de egy facebook bejegyzése szerint megfenyegették, ahol lakik. Szerintünk ez kb azt jelenti, hogy szóltak neki (gyanítom ismételten sokadszorra), hogy ha nem szedi össze magát nem viheti majd magával a gyereket. Én elhiszem, hogy szeretné megtartani a gyereket, és minden bizonnyal a gyereknek is ez lenne jó, ha az édesanyjával maradhatna. De már a testvérei sem élnek az anyjukkal. Sőt! Nemcsak hogy nem élnek, de nem is láttk az anyukat már évek óta. 

Nagyi mindenesetre örült az ötletnek.
Állítólag.
És minket támogat.
Valszószínű ennek a kislánynak is az lesz a sorsa mint a többinek, hogy előbb  vérszerinti rokonokat kérdezik meg, befogadják e. De se a nagynéni, se a nagyi nem fog igent mondani. Viszont mi csak akkor tudjuk magunkhoz venni, ha örökbefogadó szülők lehetünk. Nevelőszülőséget nem vállalunk be. Ahhoz viszont, hogy örökbefogadók legyünk a vérszerinti anyának le kell mondania róla. 

Beszélnünk kell a Tegyesszel... na ez nem lesz egy könnyű menet. Félek, hogy nem fognak örülni nekünk. Férjem öreg is, külföldön is élünk... ugyan minden más adott ahhoz, hogy örökbefogadjunk. De a Tegyesznek elsőolvasatra fontosabb, hogy a szülő 40 alatt legyen és Magyarországon éljen, mint az, hogy képes e több esélyt adni egy gyereknek mint egy nevelő otthon. 

Félek beszélni velük. Még csak időpontot kérni is félek. 

Hmmm... ma reggel a nagyi bejelölt a facebookon. 

Csak így hirtelen. Out of blue. 

És ráadásul ezzel kb egyidôben felkerult két kép is az unokáról a falára, aminek kapcsán anyuka es nagyi kölcsönös jajj, de szép, ugyehogyaz, köszönöm társalgasba fognak. 

Pozitiv: láttunk képet a kislányról. Tényleg szép. :)

Negativ: nem tudjuk mit gondoljunk. 

Egyéb: pozitív? negatív? Nem tudom. Nézôpont kérdése. A lényeg, hogy igy azért megnéztem anyuka oldalát és van rajta sok kép a kislányról. Jobban belelapozva az albumokba a többi gyerekrôl is lehet talalni. 

Amúgy, amit szeretnék rendesen megfogalmazni és érthetôvé tenni az az, hogy mi nem elvenni akarjuk a gyereket az anyjától mindenáron, hanem az eredeti ötlet az volt, hogy tekintve a körülményeket, amennyiben anyuka lemondana a gyerekrôl, mi szeretnénk magunkhoz venni. De csak akkor, ha anyuka fejében esetleg megfordult ez a lehetôség. Nekünk nem állt szándékunkban sugallni semmit. Pláne nem erôszakoskodni. Mi (legalábbis ên) elsôsorban tényleg a kislányon szeretnénk segíteni. Egy jobb életet biztosítani neki, mint amire jelenleg kilátása van. Viszont nem minden áron, és pláne nem az anyuka akaratának ellenére. Senkire semmit nem szeretnénk ráerôltetni és az eredeti ötlet nem is az, hogy mi kezdeményezzünk. Bár ez most már mindegy. 

Izgulok. Életemben nem dobogott meg a szivem ennyi ideig a torkomban egy kérdés miatt. Pedig csak annyit kérdeztem, azt is csak facebookon keresztül, hogy sikerult e beszélni az anyukával?

Hu....!

Már rég írtam ide. Nem mintha a téma elaludt volna, csak inkább változás nem történt. Sem gondolatban, sem tettekben. Azon túl, hogy utána néztünk 1-2 szabálynak, amik rémisztőknek tűntek. 

De ami igazán rémisztő az inkább az, amiről írni akarok. 

A hétvégén megtudtuk, hogy a (tágabb, nem vér szerinti) rokonságban van egy gyerek. Pontosabban több. Az anya, aki megszülte ugyanis már az előző 3 gyerekéről sem gondoskodik. Nagyon valószínű, hogy erről sem fog. Pár hónapos, július végén született. Előszőr nem is foglalkoztunk a dologgal. Szóba került, mi ennek megfelelően kiszörnyülködtük magunkat a történteken, hogy "hát már megint", és "minek az ilyennek gyerek", meg a többi szokásos, de túl is léptünk rajta. Beszélgettünk másról.

Másnap magunk között kerül szóba megint, mikor már tartottunk hazafele. Nekünk nem lehet. Pontosabban a lombikra várunk, de ezzel kapcsolatban is eléggé felemásak az érzéseim. Nem szívesen hajlok rá, bár ez az egyetlen mód. Az örökbe fogadás is hasonló eset, meg ha már lehetne saját... stb, stb, stb... szerintem nagyjából mindenki érti ezeket a dolgokat, de az örökbefogadásnak is meglennének a maga előnyei. Pont azoktól óvna meg, amiktől a legjobban félek lombikkal és saját gyerekkel kapcsolatban. Nekem nem fontos, hogy megszüljem. Jó lenne, ha a saját vérem lenne, de ha mérlegre teszem a szülést és hogy saját vér... erős a verseny. Na mindegy, ez hosszú sztori, hosszú vívódás... az egész nekem egy nagyon hosszú vívódás, nem is ez a lényeg. 

A lényeg a gyerek. Mi lesz vele? Elkerül ő is a nagyanyjához? Persze ez is egy megoldás, de hallottunk már a nagyanyjáról. Nem vagyok szenttül meggyőződve arról, hogy tényleg jó helyen lenne. A két legnagyobb gyerek nála van, de max annyival jobb, mintha az anyjukkal lenne, hogy legalább van mit enniük és télen nem fáznak, valamint tiszták és nem tetvesek. 
Igen, valaha ilyen körülmények közül kerültek hozzá az anyjuktól. 
Van egy kisfiú is, de ő az édesapjánál van. Azután került oda, hogy az anyjától elvették, mert úgy nyílvánították, hogy nem alkalmas a gyerek nevelésére. Szerencsére az apa bevállalta. Azóta ő neveli. Mint kiderült az anyja az elmúlt jó másfél évben egyszer sem látogatta meg vagy érdeklődött iránta. 

Úgyhogy most itt van ez a kislány. Az emberben felmerül a gondolat, hogy vajon mi lesz a sorsa? Jelenleg egy anyaotthonban élnek, de úgy néz ki egyik napról a másikra. Hogy mi lesz ezután?

És itt beugrott a gondolat. Kb olyan volt, mint valami eufórikus hormonbomba (hozzáteszem lassan jönnek az "ünnep napok", ilyenkor jóval érzékenyebb vagyok a szociális dolgokra). Mi lenne, ha mi örökbefogadnánk? Crazy idea! De olyan szinten volt egyértelmű, hogy azt szavakban kifejezni nem tudom. A gondolattól se nem láttam, se nem hallottam! Persze végiggondoltam a hátrányokat, amikből több van, mint előnyökből, de ha hozzáteszem, hogy a kislánynak max egy intézetre van esélye, valahogy ezek eltörpültek. Tehát a gondolat megszületett. Azóta néhány lépést is tettünk. Előszőr is felvettük az anya testvérével a kapcsolatot, akit jól ismerünk. Ő nagyon megörült a gondolatnak és egyből biztosított a támogatásáról és, hogy segít, amiben tud. Az ő dolga a puhatolózás. Mi pedig felkerestünk egy ügyvédet, hogy megkérdezzük egyáltaláln milyen jogi lehetőségeink vannak. Sok mindent nem tudott mondani, csak egyrémisztő tippet adott, ami elsőre meredeken hangzik és nem is egyenes megoldás, de ha belegondolunk logikus.
A lényeg, hogy mivel a gyereknek hivatalosan apja nincs, ha a férjem elismerné az apaságot, máris az ő nevére kerülne a gyerek és innentől kezdve már csak nekem kéne örökbe fogadnom.
A másik út, hogy mind a ketten elkezdjük az örökbefogadás procedúráját és vagy megkapjuk a gyereket vagy nem. 

Bármi is legyen, az anyának mindenképp le kell mondania a gyerekről. Ez az előző gyerekeknél nem történt meg. Így nem tudhatjuk, hogy az anya erre mit mondana. 
Igen, az anyát még nem kérdeztük meg... ez talán a legnehezebb része az egésznek. Hisz most még tuti tart nála az eufórikus állapot. Együtt van a gyerekkel, egyenlőre van fedél a fejük felett és talán él benne valami vak remény arra, hogy minden így is fog maradni. A testvére szerint erre semmi esély. Az anyaotthonban a gondozónő nem adott arra vonatkozó választ, hogy mi lesz "holnap". Nem adhatott semmilyen tájékoztatást. Így puhatolózni sem lehet. Egyenesen meg kell kérdezni az anyát. 

Az első gondolat óta eltelt 24 óra és az ötlet egyre vadabb. Félelmetesebb. A fejem kitisztult, már látom hogy mekkora őrült gondolat is volt ez a részemről. A férjem szerint is az, de azt is mondja, hogy szerinte a legjobb ötlet. Én nem tudom... elbizonytalanodtam. De az is igaz, hogy nem mernék már kihátrálni belőle. Arról nem is beszélve, hogy ha ezek után hallanám, hogy a kislány elzüllött, gyerekotthonban nőtt fel, az anyja hol kivette, hol visszavitte, vagy visszavették tőle, és az egész kis élete egy nagy katasztrófa, nem bocsájtanám meg soha magamnak. Hogy a lehetőség a kezemben volt, és végül a saját gyávaságom miatt nem tettem érte semmit. Nagyobb gyávaság lenne visszalépni, mint a gyávaság, ami miatt visszalépnék. Már ha ez érthető... 

Pedig gondok aztán lesznek. Nem fogjuk megúszni. Egyrészt az anya kattant, szóval simán előkerülhet x évente drámázva igényt tartva a gyerekére. Értem én, hogy örökbefogadásnál joga semmi nem lenne, de ettől még a gyereknek ezt át kéne élnie. Nem tudom, hogy tudnám ettől megvédeni. 
Másrész felmerülhet az is, hogy vérszemet fog kapni és az első lesz, hogy pénzt akar ebből csinálni. Mi viszont nem akarunk a gyerekért fizetni. Nem megvenni akarom. Illetve nem akarom, hogy az anyja eladja nekem.
Felmerül annak is a kérdése, hogy ha a gyerek hozzánk kerül, akkor a testvéreivel, tartsa vagy ne tartsa a kapcsolatot? A nagynénjével tartanánk, mert ők szoros család, ott lenne egy vérszerinti unokatestvér is. De a testvérek, legalábbis a két nagyobbik is a közelben lakik. Ez ugye mind két oldalról érdekes kérdés. Szívesen átbeszélném Vekerdivel, biztos lenne véleménye. 

Most mindenesetre egyszerre verem a fejem a falba és nézek ki riadt szemekkel a fejemből, hogy jajj, mit tettem! 

Mit tettem?

16 éves korodtól tudod, hogy nem akarsz gyereket. Nem tudod pontosan megfogalmazni, hogy miért is, de tudod, hogy egyszer csak jött az érzés, hogy gyerek neked nem kell. Nem kell, mert úgy érzed, hogy te soha nem leszel olyan helyzetben, hogy tudj akár csak egyről is gondoskodni. Úgy érzed, mert még mindig nem nézett rád egy pasi sem úgy és el sem hiszed, hogy valaha fog... ez meg ugye alapfeltétel hozzá.

Aztán telnek az évek és tényleg rájösz, hogy na, gyerek aztán neked nem való. Zajos, büdös, macerás. Rájuk nézni sem bírsz. Nem esel hanyatt ha meglátsz egyet. Nem tör fel belőled az a üntyümpüntyüm érzés, ami minden női (de még pasi) ismerősödből is, ha meglát egyet.

Újabb évek telnek el, egyszer csak azon kapod magad, hogy barátnődhöz babanézőbe mész. Kétségbe vagy esve, leizzadsz, legszívesebben kibújnál a feladat alól, de nem teheted, mert tudod, hogy ilyet nem lehet csinálni. Mosolyt erőltetsz az arcodra és próbálod túl élni a vizitet. De a gyereket köszönöd szépen nem fogod meg. Még csak az kéne!
Aztán fokozatosan hozzászoksz az élményhez, mert egyre több ilyen eset van, egy idő után már se izzadás, se kényszeredett mosoly. Azért a gyereket továbbra sem fogod meg, mert mindennek van határa, de már nem fognád menekülőre sem. Haladás. Megkönnyebbülsz, bár gyerekre nézni továbbra sem szeretsz és ha lehet inkább távol tartod magad tőlük. Azért ajándékot szívesen válogatsz a játékboltban, mert az hatalmas élmény. Újra átéleheted a gyerekkorod és irigykedhetsz ezekre a mai kölykökre, hogy nekik milyen klassz cuccok is jutottak. Szóval keresed a kreatív, fejlesztő cuccokat, amikkel szívesen halmozod el ezeket az életfelforgató teremtményeket. Az életedet amúgy imádod és baromira nem cserélnél egy  gyerekes barátnőddel sem. Minden egyes látogatás után megkönnyebbülsz, hogy hála égnek, te még szabad vagy.

Aztán eljön a 3. x. Borzalmas élmény. Rájösz, hogy most már nem vagy fiatal, nem is leszel az. Mondjuk sejteni már akkor is sejtetted ezt, amikor a 26 éves korig felvehető kedvezmények egyszer csak eltüntek az életedből, de ez csak egy fuvallat volt, egy szellő az arcodon, hisz az éveid száma még mindig csak 2-vel kezdődött. De a 3-as... az már komolyabb szám. Itt már felnőttnek kell lenni. Itt már számot kell adni arról, amit elért az ember, hogy hova is tart, mit is akar.
Mit is akar?
Jól élni... boldogan. Mit jelent ez? Gondatlan hétköznapokat, tartalmas hétvégéket, barátokat, szórakozást, fejlődést. Gyerek ebbe belefér? Na nem!!! Már a gondtalannál kiesett ennek a lehetősége. A kettő ugyanis nem összeegyeztethető. Meg különben is! Továbbra is zajos, büdös, macerás.

De akkor mi ez?
Micsoda?
Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Hisz nem akarsz gyereket! Rájuk nézni sem bírsz, nem kap el az üngyümbüngyüm érzés, akkor mi ez? MI????? Nem érted. De azt tudod, hogy valami nagyon nem stimmel. Nem hiszed el, de az érzés erősödik. Se az eszed, se a szíved nem vágyik rá, de valami mégis rugdos előre, hogy hé! Hahóóóó!!!  Megőrülsz. Totál megkattansz. Lassan már ott tartasz begolyózól. De nincs más választásod el kell fogadnod a helyzetet. Hát elfogadod. Na nem ilyen egyszerüen, egyik pillanatról a másikra! Neeem! Hosszan tartó önanalizáló évek után! Rengeteg sírással, önvizsgálattal, elkeseredéssel és hosszantartó beszélgetésekkel.
Mert már eljutsz ide is, hogy tudsz, sőt! Akarsz róla beszélni. Meghozod a döntést, hogy legyen. Persze csak óvatosan. Nem így ezerel, határozottan belevágva. Még meghagyva a kiskapukat. Kiszámolgatva, hogy mikor is lenne jó, ha jönne, mikor nem, meg ilynek. Próbálod még húzni az időt, a sorsra bízva magad.

Aztán egyszer csak utánaszámolsz. Mióta is? Rájösz, régóta. Nem jó ez így, nem érted. Olvasgatsz, figyeled magad és ami a legrosszabb! Kétségbeesel. Lila köd és nem látsz semmi mást. Újból számolgatsz, de most másért. Minden hónap második felében lelassul az idő, már már kibírhatatlan tempóra és ezek után mégis minden hónap végén átéled a csalódást. Hála égnek nem csinálod ezt sokáig, hisz látod, hogy mások min mennek keresztül, te nem akarod ugyanezt éveken keresztül hordozni. Magadhoz térsz és az első utad az orvoshoz vezet. És jön a BANG! A visszavonhatatlan diagnózis. Nem lehet. Pedig a gyerekeket továbbra sem bírod... zajosak, büdösek, macerásak. Nincs ügyngyümbüngyüm érzés sem, és továbbra is boldogan és felszabadultan jösz el a gyerekes ismerőseidtől hálát adva a sorsnak, hogy te még szabad vagy. Akkor mégis miért vagy szomorú?

Mostanában rádöbbentem, hogy tégyleg nem könnyű elviselni, ha nem jön össze a gyerek. Egyre nehezebben kezelem, ha kiderül, hogy xy gyereket vár. A legutóbb már alig bírtam ki sírás nélkül! Pedig hát konkrétan gyereket nem akarok, de a sikertelenség az, hogy mások még annyi ideje sem próbálkoznak, mint mi és simán összejött nekik, totál kikészít. Nem gondoltam volna, hogy valaha eljutok idáig. 

A másik, amin elgondolkodtam az az unokaöcsénk. A kissrác 3 éves, illetve 3 és fél éves. Óvodás. Minden elfogultság nélkül, halál komolyan mondom átlagon felüli gyerek. DE! És itt kezdődik a lényeg, már látszik rajta, hogy el van maradva. Az egész ott kezdődött, hogy picit mindig is előrébb volt a korosztályánál. A legmegdöbbentőbb és szembetűnőbb az volt, amikor 2 évesen már úgy lehetett vele beszélgetni, mint egy 5 évessel. Összetett mondatokkal válaszolt, rendesen ragozott és egyes szám első személyben utalt magára. Ilyet, ennyi idős gyerektől még nem láttam. Félreértés ne essék. Nem vagyok sem pedagógus, és még csak nem is tanultam pedagógiát. Mondjuk úgy, hogy a téma mindig is érdekelt. Ez bármennyire is megdöbbentő, tényleg így van. Már gyerekként is faltam a Nők Lapjában Vekerdi Tamás rovatát és ez a lelkesedés azóta is kitart. Ennek semmi köze, ahhoz, hogy a gyerekekkel nem tudok mit kezdeni vagy szeretek / nem szeretek velük foglalkozni, inkább az, hogy érdekel a fejlődés, mi miből és hogyan alakul ki. Most nem megyek ebbe bele mélyebben, inkább visszakanyarodnék az unokaöccs problémájához. 

Tehát, összehasonlítva a többi ismerős gyerekkel, akikből jelenleg rengeteg van előrébb volt mindegyiknél. Egészen idáig.... úgy látszik most jön az a pont, amikor már nem elég csak szimplán okosnak, ügyesnek lenni, hanem kellene, hogy irányítsák a fejlődését. Ahogy észre vettük az, ahogy játszik nem változott semmit és a krativitást igénylő dolgokhoz nincs semmi késztetése. Nem rajzol, nem gyúrmázik, a legókból sem csinál semmi kreatívat, nem veszik körül könyvek és azt az egyet is, ami van, valahogy nem egy 3 és fél éves szintjén forgatja. Mondom, nem vagyok szakrétő és lehet, hogy csak okoskodok, de a józan paraszti eszem valahogy nem fogadja el, hogy ez jól van így. 

A történethez hozzátartozik, hogy nagyon szeretjük a kissrácot, de csak ritkán látjuk, mert nagyon messze lakunk egymástól. Ezért is látjuk, hogy mennyit fejlődött, vagy sem. Most már oviba jár és mikor kérdeztük tőle, hogy milyen az ovi a szülei vágták rá egyből, hogy úgysem fogjuk megtudni, mert mindenre csak egy-egy szavakban válaszol röviden, tömören. Nem nagyon akartuk mi ezt annyiban hagyni, próbáltunk a gyerekkel beszélgetni és kiderült, hogy mondta volna, de sajnos sokan voltunk felnőttek 1 pici gyerekre és így mindig tréfába torkollott a dolog, vagy valami más irányba terelődött a beszélgetés. Elég valószínű, hogy egyszerüen csak nem kérdezik tovább arról, hogy milyen volt az ovi, hanem a szülők elfogadják, hogy a gyerek 1-1 szóval válaszol. 
A másik a társasok világa. Vittünk neki egy pár olyan játékot, amit másokkal kell játszani, ahol figyelni kell, számokat kell picit ismerni, kicsit versenyezni kell és szabályoknak megfelelően haladni. Semmi komoly, és amúgy is rá volt írva, hogy 3 éves kortól. Természetesen nem tudtunk vele sokáig játszani, de nem is ez volt a cél. A szülők itt is egyből mondták, hogy nem lehet vele leülni, mert nem tud ülni... oké, mi nem is azt akartuk, hogy órákig üljön a társas mellett, csak azt akartuk látni, hogy hogy viszonyul egy ilyen típusú játékhoz. 
Hát sehogy. De az nem igaz, hogy nem érdeklődik. Mert amíg ott voltunk többször is játszottunk vele ezekkel az új játékkal és lehet, hogy főként az motíválta, hogy csinálunk vele együtt valamit, de ezzel már lehet valamit kezdeni. És képes volt huzamosabb ideig ülni és odafigyelni. Mikor mondta, hogy nem akar játszani ezzel tovább, akkor hagytuk, hogy csináljon valami mást, nem erőltettük tovább a dolgot. Amúgy a szabályokat sem, nem feltétlenül úgy játszottunk ezekkel a játékokkal, ahogy azokkal kellett volna. Hagytuk, had ismerkedjen a dobókockával, a bábokkal, az elemekkel stb, stb. 

Amit mi sejtünk, hogy a szülők nem nagyon ülnek le vele játszani, hagyják, hogy mindennel úgy játszon, ahogy a gyerek azt kitalálja magától. Azt tudom, hogy az anyja próbált vele kirakósozni, de a gyereket nem érdekelte, így hamar fel is adta. Abban is biztosak vagyunk, hogy mesét sem olvasnak neki, nem ismeri a könyveket, a történeteket. Mikor mondtuk, hogy néha, néha majd üljenek le és játszanak a társasokkal... ha a gyerek nem is akar, csak üljenek le ők egy picit és játszanak úgy, hogy a gyerek körülöttük van, látszott rajtuk a "jó", kb az a legyintős, lemondó jó volt. 

És itt merül fel a kérdés, hogy ha a gyerekkel nem játszottak együtt komolyabban, nem vittek be fejlesztő jellegű játékokat a hétköznapokba, ha nem olvastak neki mesét sem lefekvés előtt, sem amúgy néha, néha, akkor az anyja minek volt vele otthon 3 évet? Mi volt ennek a haszna? Az anya amúgy csüng a gyerekén, mindent megenged neki, mindent megad neki, úgy ugrik, ahogy a gyerek fütyül. Persze próbál ellenállni, de már a gyerek is mondja, ha épp picit ellenáll, hogy úgyis meg fogod csinálni. Ennyi... ennyit ért az a hú de fontos 3 év! Hát gratulálok hozzá! 

Persze ez nem jelenti azt, hogy egy értékes gyerek ettől még elkallódjon, de megfigyelve azt, hogy hol tartanak azok a vele egykorú gyerekek, akikkel foglalkoznak, de amúgy nem átlagon felüliek és hol tart ő, így, hogy semmit sem foglalkoznak vele, csak hagyják, hogy nőjön, mint a gomba kétségbe ejtő a helyzet. Lehet, hogy azért is visel meg ennyire, mert nem egy alkoholsitát láttam tönkre menni, akik tudom, hogy azért lettek azok, mert nem fejlődhettek ki. Mert több volt bennük, mint amit ki tudtak adni. Igen, azt is tudom, hogy ez nem tövényszerű, de félek. Félek, mert valahogy mindig bejönnek a megérzéseim. Úgyhogy valahogy megpróbálunk segíteni a dolgon, ha már a szülők nem képesek rá. 

Apropó szülők! Nem hibáztatom őket, nem is haragszom rájuk. Egy kis, ingerszegény faluban élnek, ők maguk nem nagyon érdeklődnek mélyreszántó dolgok iránt. El vannak. Büszkék arra, hogy a pici fiúk milyen okos, ők úgy tudják, hogy ennyi elég. 
Az igaz, hogy régen nem foglalkoztak ennyit a gyerekekkel. Ha belegondolunk, hogy velünk sem foglalkoztak irányítottan, meg a szüleinkkel sem, de mégis lett valamelyikből valami, akkor akár el is fogadhatnánk, hogy tényleg lehet majd valahogy. De akkoriban a legtöbb gyerekkel nem foglalkoztak, így más volt a mérce. De ma már, ahol sok gyerekkel foglalkoznak ez nem állja a meg a helyét. És a mai világban az "aki lemarad, az kimarad" egyre erősebben érvényes. 

Ma telefonáltak az adoptation agencytől. Mint kiderült ez egy független, non profit alapítvány és nem igazán értem, hogy mivel is foglalkoznak.

Kicsit meglepett és váratlanul ért a hívás így eléggé hebeghettem az elején, de azért kedves volt a nő és válaszolt a kérdésekre. Azt levágta, hogy talán mégsem vagyok én még erre kész, pláne azért is, mert említettem azt is, hogy hát igen, konkrét határozat nincs még arra vonatkozóan, hogy nem lehet gyerekünk, mert épp folyamatban vannak a kivizsgálások.

Ami szintén érdekes, mert az első megbeszélésen is ma voltunk a meddőségi klinikán. Erre az időpontra 5 hónapja vártunk. És mikor visszajöttünk onnan, jött a hívás. 
A meddőségin nem volt semmi érdekes. Felvették az adatainkat, a történetünket, majd elmagyarázták, hogy mik lesznek a következő lépések. Nálam lesz két kivizsgálás, a páromnál meg egy. Ez most el fog húzódni egy pár hónapig, mert mind a kettő a havi ciklushoz kötött, ráadásul külön-külön hónapban kell elvégezni, valamint a következő hónap mint lehetőség ki is esik, mert hazamegyünk és sokáig leszünk otthon. Szóval leghamarabb valami eredmény kb március végén várható, ami azt jelenti, hogy legközelebb áprilisban mehetünk megint konzultációra. Azért elég durva belegondolni, hogy mennyi időt is vesz ez igénybe. 

Az adoptiation agencynél amúgy megnyugtattak, hogy nem vagyunk lekésve semmiről, és még bőven van időnk gondolkodni. De megkértek, hogy előbb zárjuk le azt a szakaszt, hogy természetes úton esünk teherbe és csak azután forduljunk hozzájuk, ha már lezárultak a vizsgálatok. Mert, hogy ez mekkora stresszel jár, meg lelkileg feldolgozni, hogy nem lehet saját gyerek stb, stb, stb... én ezt mind értem, de most hogy magyarázzam el neki, hogy nálam nincs lelki törés arra vonatkozóan, hogy esetleg nem lehet saját gyerekem? Úgysem értené meg. Szóval inkább elfogadom, hogy ő így gondolja és játszom az ő szabályai szerint. Majd legfeljebb arra is várunk hónapokat, hogy kiderüljön lesz e valami vagy sem... elvégre ráérünk. Különben is! Hamarabb kellett volna észbe kapni, vagy nem tudom. Most már igyam a levét annak, ami van. Nem mindent lehet ésszerüen csinálni, bármennyire is szeretném. Sajnos a világ nem ésszerüen működik.

Igen, tudom, a lelkesedés az, ami hiányzik a soraimból.

De akkor valaki mondja meg a választ a következő kérdésre:

Mi a megoldás arra, hogy még nem vagyok kész, de ha már kész leszek késő lesz?

Dilemma:
"úgy ne menj bele, hogy nem akarod szívvel lélekkel" <> "meg fogod bánni, ha nem vállalod be"

35 leszek jövőre, ami állítólag nem kor még... legalábbis a mai világban nem. Igenám, csak hogy nem vagyok egyedül benne! Van egy férjem is... a jövőbeli apuka! Aki viszont már 42 lesz hamarosan. A korunk együtt számít! És nem átlagolva!

Tehát! Mi a megolás? 

Ha egyszer tényleg szélesebb körben fogják olvasni ezt a blogot, hányan, de hányan fognak megkövezni azért, amiért leírom majd az érzéseimet! Talán ezért sem fogom sok ember orrára kötni, pedig ebben a témában sok blogot nem találtam, hogy őszinte legyek. Lehet, hogy hasznos lehetne. Csak hát én nem fogok olyanokat írni, hogy "jajj, bárcsak itt lennél már!", "egy gyerek hozza majd meg nekem a boldogságot", "nem teljes az életem, míg egy pici baba nincs velem". 

Nem véletlenül nem csöpög kisbaba holmiktól sem a design és nem is fog. Nem szeretném, ha ez a blog a sablonról szólna. A valódi érzéseimről szeretnék írni, amikbe a fenti mondatok nem férnek bele. 

Az elhatározás nem változtat ezeken. Továbbra is félek és legjobban a szabadságomat féltem.
Nem is félek.
RETTEGEK!

Abban hiszek, hogy képes lennék felnevelni egy gyereket... legalábbis együtt a párommal mindenképp. De azt már nem tudom, hogy az egészet, hogy fogom megélni. Mert az igazi vágy még mindig hiányzik... és tudom, hogy nem is lesz meg soha. Az, amit a többi nő érez szívszakadva, megbolondulva, elborulva. Pont azt, amit a többi nő keres megszállottan én nem keresem. Vagy legalábbis nem látom csak a szép dolgokat. Hogy őszinte legyek a szép dolgokat egyáltalán nem látom. Ez inkább csak amolyan én próbálom elhinni, hogy így lesz, ha már annyira mondják, de...

Ami játszik velem az az ösztön, ami borzalmas. Ellentmond a józan észnek. Annak, ami szerint én élem az életemet. Én még soha nem döntöttem az ösztöneim alapján, csak a racionlitás hajtott. 

Tudom, hogy nem ettől lesz teljes az életem. Az életem per pillanat teljes. Nagyon is jól érzem magam a bőrömben. Nem igazán érzem eszeveszett hiányát bárminek is. Azt sem érzem, hogy a páromnak és nekem szükségünk lenne egy harmadik személyre a kapcsolatunkba, hogy beteljesítse azt. A mi kapcsolatunk teljes, még ha vannak problémák is, de azokkal együtt teljes. Nincs szükség még valami extrára, mert az az egészet csak felborítaná.

És ez az, amit nem értek! Ha valami jó, ha valami tökéletes, miért akarom mégis felbolygatni????? 

Mert valójában nem akarom tönkre tenni azt, ami most van! Nem akarok saját magam ellensége lenni, mert az, mint már mondtam, ellent mond a józan észnek!

Regisztráltam... elkezdődött. 

December 18-ig küldenek információs csomagot és kaptunk referencia számot. 

Már most az elején szeretnék tisztázni valamit, mielőtt bárki belénk kötne. Ugyan senki sem olvassa a blogot, de ha egyszer mégis publikussá teszem, fontos lesz és nem szeretnék félreértésekbe ütközni. 

Külföldön élünk, Angliában, Londonban. Magyarok vagyunk. Elsősorban igen, szeretnénk magyar gyereket, de elolvasva a magyar szabályokat kétségeink vannak afelől, hogy ez lehetséges lesz e, mivel külföldön élünk. Ezért fogjuk beadni a kérelmet itt is, és otthon is. Még az sem biztos, hogy egyáltalán itt örökbefogadhatunk, hisz mi magyarok vagyunk és nem britek. Most ugyan rezidenseknek (állandó lakosoknak) számítunk itt, de ez nem jelenti azt, hogy itt is maradunk és gyanítom azt az ügyintézők is tudni fogják. 

Úgyhogy tömören ennyi.

Igazából az első lépés a legnehezebb. Az első lépés pedig az lenne, hogy fel kéne hívni egy telefonszámot és érdeklődeni. Ezzel még nem dől el semmi és kötelezettségekkel sem jár, de valahogy mégis nehéz meglépni ezt. Talán azért is, mert utálok telefonálni. Nagyon utálok érdeklődni, intézkdeni, telefont felemeleni és érdeklődni, információt szerezni. Ha mondjuk neten lehetne kitölteni egy formot, hogy úgy jelentkezzünk, akkor könnyebb lenne. Azt szívesebben csinálnám. 

...

A gondolatot tovább görgetve, megnéztem, hogy van e form és kiderült, hogy van.
Elkezdtem kitölteni, de a végén van egy kérdés: do you have a spare bedroom? (Van egy szabad hálószobád?), amire csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni. 
Na most erre mit írjak?
Ha nemet írok, akkor visszadobhatják azzal, hogy bocs, de nem vagy alkalmas, hisz spare bedroomod sincs... de ha meg igent, akkor meg azt hozhatják ki, amikor jönnek látogatni, hogy hoppá! Hazudott! 

De a nem sem lenne teljesen igaz, mert az tény, hogy most nincs egy spare bedroomom, de ez nem jelenti azt, hogy nem bérelhetek ki egy házat, egy spare bedroommal. Addig viszont, amig nincs nagyobb házra szükségem nem szívesen dobnám ki a pénzt az ablakon feleslegesen. De ezt, hogy magyarázzam el? Hogy mondjam meg, hogy mi olyan típusú emberek vagyok, akik próbálnak gondolkodni és ésszel gazdálkodni? Hogy magyarázzam el, hogy szerintünk hasznosabb addig kisebben lakni, amíg nem tudunk semmi pontosat, mert ezzel több ezer fontot spórolhatunk meg a hosszú procedúra alatt, amit később a gyerek taníttatására lehet majd fordítani. Miért van olyan érzésem, hogy ezt nem értenék meg?

Elolvastam az eljárásról szóló leírásukat. A kérdéssor, amit majd kiveséznek ez alatt, 5 teljes oldal. Ebből csak 1 oldalt tudtam átlépni, mert az csak azokra vonatkozott, akik sérült gyereket szeretnének örökbefogadni. Többek között voltak olyan kérdések is, amik megrémisztettek. Például: milyen segítségem lesz itt? Milyen szociális hálóm van, a környéken, ahol lakom? Milyen közösségeket látogatok? Milyenek a szomszédaim? 
Én ezekre nem tudok válaszolni úgy, ahogy az tetszene nekik. Nincs semmilyen közösség, ahova itt járnék. Nem ismerek senkit sem a környéken, még a szomszédaimat sem. És az igazság az, hogy nem is tervezem, itt felnevelni a gyereket, ha lesz. De addig amíg nem tudok semmi pontosat jó itt, és nem akarok költözni. 
De! Vannak barátaink, sokan, akik tudom, hogy segítenének. A tesóm is itt van és anyu is tudna jönni többször. De nincsenek közvetlenül körülöttünk. Nem a szomszédban laknak és nem is ugyanebben a kerületben. És csak mert nem ismerek senkit a környéken még nem jelenti azt, hogy a gyereknek nem lenne jó helye. 

Na ez az én legnagyobb bajom. Utálom a szabályokat! Mert én nem a megszokott szabályok szerint élek. Én nem a megszokott normákat tartom a legfontosabbnak. Én nem úgy veszek házat, mint a legtöbb ember. Nem fontos az sem, hogy a legszuperebb autóm legyen és a legújabb kütyüket használjam. Viszont, ha akarsz valamit, akkor a szabályok szerint kell játszanod, mert az átlag nem érti meg, hogy nekem miért nem fontos, hogy olyan házat vegyek, ahol leélhetem az életem. Hogy miért nem fontos, hogy a kocsim csillogjon villogjon, hogy nekem miért nem fontos, hogy a telefonom mást is tudjon, ne csak telefonálni és sms-t küldeni. Furcsa dolgok ezek... de már most van egy olyan érzésem, ha nem állok be sorba, akkor bizony adoptált gyerekem nem lehet. 

Igazából most még csak az érzésekről lehetne írni, ugyanis azokat sem ártana tisztázni, mielőtt ténylegesen lépünk is valamit. A múltheti nagyon erős fellángolás óta kicsit enyhült a lelkesedés, viszont, aki ismer, az tudja, hogy az a fellángolás sem az a jön megy érzés nálam. Pláne nem ilyen témában. Ha én kimondom, hogy ezt akarom, akkor azt elég erősen és komolyan gondolom ahhoz, hogy ne csak úgy össze vissza beszéljek. 

Ma láttam egy videót, per pillanat ezzel van tele a net. Egy anyuka ordibál a villamoson London egy külvásori negyedében és szidja a bevándorlókat. Ugyan egy fekete nőnek mondja, de nagy a gyanúm, hogy kb az egész kocsinak címezi a dolgot. Ez elindított egy gondolatsorozatot bennem, aminek még nem tudom mi a konkluziója, de némi félelem azért beindult.

Az egész videóban nem az volt a legszörnyűbb, hogy bazdmegezett végig, még csak nem is az, hogy engem is, mint bevándorlót sértegetett fennhangon, hanem az, hogy mindezt egy  kb 3 év körüli kisfiúval az ölében tette. És mennyi ilyen nevel gyereket??? Mi lesz ezekből a gyerekekből? Borzalmas nézni. 

Tovább gondolva a dolgot nagyon valószínű, hogy ha örökbefogadunk, akkor mi is valami hasonló gyereket kapunk. Drogos, munkanélküli, segélyeken és egyéb juttatásokon élő, kilátástalan, személyiséggyenge ember(pár) gyerekét. Az érzés, hogy egy ilyentől megmenthetnék egy életet és nagy eséllyel felnevelhetném és megmutathatnám neki a világ jobb és szebb oldalát nagyon pozitív és jó érzés. De a másik oldal, hogy viszont egy ilyen gyerek mit is örökölt pontosan, és én majd mennyire befolyásolhatom azt, hogy belőle soha, de soha ne jöjjenek elő nagyon bizonytalan. És ezzel együtt félelmetes is. 

Tegnap nem voltam teljes a történetet illetően. Sok még itt a hézag és az is, hogy maga ez a blog is miről készül szólni. Már ha lesz folytatás, mert ez mindig kérdéses.

De továbbra is nehéz egy kerek feneket adni a történetnek, hisz az egész nem tegnap kezdődött és még csak nem is tegnap előtt. Ahhoz, hogy megértsem magamat, éveket kellene visszamennem... de most komolyan kezdjem el elemezni magam? 

Nem, inkább kihagyom. 

Bonyolult, hosszú és sokaknak amúgy is unalmas lenne. 

Kezdjük inkább itt a történetet. 

Úgyhogy kérem szépen, a lényeg, hogy amin mélázok már egy ideje, a jó ég tudja mi okból tegnap este egy döntéssé alakult. 

Azt hiszem örökbe fogadunk. 

Vagy legalábbis megpróbáljuk. Bár, hogy őszinte legyek fogalmam sincs, hogy sikerülthet e nekünk. Olvasva az elvárásokat nagyon rémisztőek és tekintve, hogy rólam van szó lehet, hogy inkább diliházba zárnak majd a procedúra végén, mint sem gyereket adnak. 

Nem tudom, hogy hol kezdjem.

Azt sem igazán tudom, hogy egyáltalán el akarom e kezdeni.

Érdemes e, elkezdeni.

Én úgy képzelem, másoknál ez úgy van, hogy egész életükben ezt akarják. Nálam, ez pont az ellenkezője. Én egész életemben ezt nem akartam. Szentül hittem és még mindig meggyőződésem.

Meggyőződésem, tényleg?

Nem… valami nem stimmel. Nem értem. Össze vagyok zavarodva és egyre jobban. A világom, amiben hittem, amihez ragaszkodtam felbolydult.

Igazából nem ma kezdődött. Pár éve. Az a bizonyos 3. x  volt a ludas.

Talán.

Azóta elelt több mint 4 év és én azt hittem, hogy rendbetettem a gondolataimat, az érzéseimet, az ösztöneimet és tudom, hogy mit is akarok.

Talán ha összejön normálisan, akkor nem lenne baj. De közel két év próbálkozás után sincs semmi, így megint kezdhetek mindent előlről. Pedig már az első kör sem volt egyszerű.

Igen, a számokkal nincs kavar! Már az első kör is ennyi ideig tartott. Több mint 2 év helyre rakni, hogy mit is akarok aztán 2 év próbálkozás és most itt vagyok. Jah! A helyrerakás sem volt 100%. Ez nem arról szólt, mint másoknál. Nem volt egy határozott döntés. Már ha volt döntés. Nem lettem megszállott. Nem lettem idegbeteg, nem makkantam meg. A hormonjaim persze uralkodtak rajtam. Volt egy kemény időszak pár hónapja, amikor azt hittem megkattanok. Borzalmas érzés volt, senkinek sem kívánom. Szörnyű lehet azoknál, akik ezt éveken keresztül érzik. Nem is értem, hogy lehet bírni. Én 3 hónap után kilábaltam belőle.

Talán a hidegzuhany segített.

Az orvosi lelet.

Hogy nem biztos, hogy lehet.

Hogy csak lombik, vagy inszem.

Úgy éreztem magam, mint akit fejbeb*^#$tak egy péklapáttal. Egy hatalmas péklapáttal. Azt hiszem ezt hívják iróniának!

Az ismerősök nagy része meglepődne, ha látná ezeket a sorokat. Sokan viszont azt mondanák: „én megmondtam”… szokásos szöveg. De az igazság az, hogy nem. Ez nem ugyanaz, mint amit a legtöbb nő érez. Ebben biztos vagyok.

Igazából gyerekekre ránézni sem bírok. Nem szeretem, ha azt modják, hogy kisbaba, bébi, mert nekem minden emberpalánta gyerek. Nem szeretem "a gyerek a mi jövőnk" szöveget, mert nem hiszek benne. Nem olvadok el reklámoktól, amiben gyerek van. Sőt! Erőltetettnek és nyálasnak találom, és agybajt kapok azoktól, akiknek az agyuk annyira mosható, hogy mindentől, amiben gyerek van elájulnak.

Van így egyáltalán esély?