Igazából az első lépés a legnehezebb. Az első lépés pedig az lenne, hogy fel kéne hívni egy telefonszámot és érdeklődeni. Ezzel még nem dől el semmi és kötelezettségekkel sem jár, de valahogy mégis nehéz meglépni ezt. Talán azért is, mert utálok telefonálni. Nagyon utálok érdeklődni, intézkdeni, telefont felemeleni és érdeklődni, információt szerezni. Ha mondjuk neten lehetne kitölteni egy formot, hogy úgy jelentkezzünk, akkor könnyebb lenne. Azt szívesebben csinálnám. 

...

A gondolatot tovább görgetve, megnéztem, hogy van e form és kiderült, hogy van.
Elkezdtem kitölteni, de a végén van egy kérdés: do you have a spare bedroom? (Van egy szabad hálószobád?), amire csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni. 
Na most erre mit írjak?
Ha nemet írok, akkor visszadobhatják azzal, hogy bocs, de nem vagy alkalmas, hisz spare bedroomod sincs... de ha meg igent, akkor meg azt hozhatják ki, amikor jönnek látogatni, hogy hoppá! Hazudott! 

De a nem sem lenne teljesen igaz, mert az tény, hogy most nincs egy spare bedroomom, de ez nem jelenti azt, hogy nem bérelhetek ki egy házat, egy spare bedroommal. Addig viszont, amig nincs nagyobb házra szükségem nem szívesen dobnám ki a pénzt az ablakon feleslegesen. De ezt, hogy magyarázzam el? Hogy mondjam meg, hogy mi olyan típusú emberek vagyok, akik próbálnak gondolkodni és ésszel gazdálkodni? Hogy magyarázzam el, hogy szerintünk hasznosabb addig kisebben lakni, amíg nem tudunk semmi pontosat, mert ezzel több ezer fontot spórolhatunk meg a hosszú procedúra alatt, amit később a gyerek taníttatására lehet majd fordítani. Miért van olyan érzésem, hogy ezt nem értenék meg?

Elolvastam az eljárásról szóló leírásukat. A kérdéssor, amit majd kiveséznek ez alatt, 5 teljes oldal. Ebből csak 1 oldalt tudtam átlépni, mert az csak azokra vonatkozott, akik sérült gyereket szeretnének örökbefogadni. Többek között voltak olyan kérdések is, amik megrémisztettek. Például: milyen segítségem lesz itt? Milyen szociális hálóm van, a környéken, ahol lakom? Milyen közösségeket látogatok? Milyenek a szomszédaim? 
Én ezekre nem tudok válaszolni úgy, ahogy az tetszene nekik. Nincs semmilyen közösség, ahova itt járnék. Nem ismerek senkit sem a környéken, még a szomszédaimat sem. És az igazság az, hogy nem is tervezem, itt felnevelni a gyereket, ha lesz. De addig amíg nem tudok semmi pontosat jó itt, és nem akarok költözni. 
De! Vannak barátaink, sokan, akik tudom, hogy segítenének. A tesóm is itt van és anyu is tudna jönni többször. De nincsenek közvetlenül körülöttünk. Nem a szomszédban laknak és nem is ugyanebben a kerületben. És csak mert nem ismerek senkit a környéken még nem jelenti azt, hogy a gyereknek nem lenne jó helye. 

Na ez az én legnagyobb bajom. Utálom a szabályokat! Mert én nem a megszokott szabályok szerint élek. Én nem a megszokott normákat tartom a legfontosabbnak. Én nem úgy veszek házat, mint a legtöbb ember. Nem fontos az sem, hogy a legszuperebb autóm legyen és a legújabb kütyüket használjam. Viszont, ha akarsz valamit, akkor a szabályok szerint kell játszanod, mert az átlag nem érti meg, hogy nekem miért nem fontos, hogy olyan házat vegyek, ahol leélhetem az életem. Hogy miért nem fontos, hogy a kocsim csillogjon villogjon, hogy nekem miért nem fontos, hogy a telefonom mást is tudjon, ne csak telefonálni és sms-t küldeni. Furcsa dolgok ezek... de már most van egy olyan érzésem, ha nem állok be sorba, akkor bizony adoptált gyerekem nem lehet. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.