Az a baj, hogy minél hosszabb idő telik el és minél többet agyalok a történteken, annál inkább erősödik bennem a lelkiismeretfurdalás. 

Lelkiismeretfurdalásom van az anyukával szemben, mert elnézve a Facebook oldalát látom, hogy szereti a kislányát. Biztos vagyok benne, hogy nem rosszindulatból, vagy nemtörődömségből szakították el tőle a gyerekeit, hanem azért mert természetéből fakadóan nem tud róluk gondoskodni. Mert saját magáról is képtelen rendesen gondoskodni. Nem gonosz ember ő, csak magatehetetlen, életre képtelen. Valószínűsíthetően önhibáján kívül álló okokból nem tanulta meg a társadalomba illeszkedés alapszabályait. 

Igazából nem hibáztatom és valahol legbelül félek, hogy ezt az egész históriát támadásként élte meg. 

Sőt! Biztos vagyok benne, hogy támadásként élte meg, hisz hogy élhette meg másként? Jön két idegen és egy közvetítőn keresztül megüzeni, hogy örökbefogadnák a gyerekét. Egy ilyet helyesen kell kommunikálni, és habár kértem a közvetítőt, hogyan vezesse fel a kérésünket, nem voltam ott. Nem tudhatom, hogy zajlott az egész. Valószínű nem jött le, hogy mi elsősorban aztuán érdeklődnénk, hogy szándékában áll e örökbe adni a kislányt, tekintve, hogy már a másik 3 gyerekéről sem tud gondoskodni. Ha igen, mi befogadnánk, hogy tudja lenne rá jelentkező. Hogy ha hall rólunk, akkor talán segíti a döntést, amit amúgy is nehéz lehet meghoznia. 

Mi semmiképp sem akartuk letámadni, semmiképp sem akartunk neki sugallni valamit, ami fel sem mertült benne. Ha én lettem volna ott, csak érdeklődtem volna. Ha nemet mond, megállok és nem nyomulok tovább. 

Viszont azt is megértem, hogy a közvetítő, aki a testvére, és aki közvetlenül átélte a másik 3 gyerekkel a harcokat és ésszel felfogja, hogy mi lenne a kislány érdeke, másként közelítette meg a dolgot. 

Mellesleg ez az érdek is érdekes dolog. Jelenleg a gyámügy azt mondja, hogy a gyereknek elsődleges joga, hogy a vérszerinti szülei mellett nőjön fel. És ennek érdekében meg kell tenni mindent. 
Én tökéletesen értem a logikát. Igazat is adok neki... de közben meg nem azt halljuk, hogy az első évek mennyire fontosak a biztonság, a kötődés, az érzelmek miatt? Hogy később, ezek az évek nem pótolhatók? Hogy olyan alapkat kapnak meg az emberek ebben az életszakaszban, amik elengedhetetlenek a szociális beilleszkedéshez, a helyes viselkedési formák kialakításához, az érzeli (és sokan említik, hogy az értelmi) intelligencia fejlődéséhez? Megkapja a gyerek ezeket az alapokat, amíg az intézetben arra vár, hogy a saját szülei rájöjjenek mégiscsak kell nekik? Mégiscsak megteremtik a létezéséhez a szükséges minimumot? Elvesztegetett idő ez vagy sem? Tényleg 1 évnyi nem látogatás szükséges ahhoz, hogy bebizonyosodjon egy gyerekről lemondtak? Akkor is, ha a testvéreinél ez tulajdonképpen már többszörösen bebizonyosodott? 

Mi a helyes lépés innentől kezdve? Miért harcoljunk? 

(p.s.: k... pipa vagyok amúgy, mert ma a férjemre bíztam, hogy hívja fel a Tegyesz jogászát, mert 2-3 kérdésre úgy néz ki csak ő tud választ adni.... egész nap itthon volt, de elfelejtette. Csak azért dühítő, mert hetente csak egyszer lehet hívni. 
A jogászhoz a kérdéseink: 
- rokoni örökbefogadásnál benne kell e lennünk a rendszerben, hogy örökbefogadásra várunk? Segít e ez valamit? Gyorsít e az eljáráson?
- rokoni örökbefogadásnál is számít e, hogy külföldön élünk? Bár, ha anyuka nem mond le a gyerekről önként, akkor eleve nincs szó örökbefogadásról.
... és volt még egy kérdés, de azt elfelejtettem. Ezért kell mindent felírni! Na majd utólag pótolom, ha eszembe jut!)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.