Igazából most még csak az érzésekről lehetne írni, ugyanis azokat sem ártana tisztázni, mielőtt ténylegesen lépünk is valamit. A múltheti nagyon erős fellángolás óta kicsit enyhült a lelkesedés, viszont, aki ismer, az tudja, hogy az a fellángolás sem az a jön megy érzés nálam. Pláne nem ilyen témában. Ha én kimondom, hogy ezt akarom, akkor azt elég erősen és komolyan gondolom ahhoz, hogy ne csak úgy össze vissza beszéljek. 

Ma láttam egy videót, per pillanat ezzel van tele a net. Egy anyuka ordibál a villamoson London egy külvásori negyedében és szidja a bevándorlókat. Ugyan egy fekete nőnek mondja, de nagy a gyanúm, hogy kb az egész kocsinak címezi a dolgot. Ez elindított egy gondolatsorozatot bennem, aminek még nem tudom mi a konkluziója, de némi félelem azért beindult.

Az egész videóban nem az volt a legszörnyűbb, hogy bazdmegezett végig, még csak nem is az, hogy engem is, mint bevándorlót sértegetett fennhangon, hanem az, hogy mindezt egy  kb 3 év körüli kisfiúval az ölében tette. És mennyi ilyen nevel gyereket??? Mi lesz ezekből a gyerekekből? Borzalmas nézni. 

Tovább gondolva a dolgot nagyon valószínű, hogy ha örökbefogadunk, akkor mi is valami hasonló gyereket kapunk. Drogos, munkanélküli, segélyeken és egyéb juttatásokon élő, kilátástalan, személyiséggyenge ember(pár) gyerekét. Az érzés, hogy egy ilyentől megmenthetnék egy életet és nagy eséllyel felnevelhetném és megmutathatnám neki a világ jobb és szebb oldalát nagyon pozitív és jó érzés. De a másik oldal, hogy viszont egy ilyen gyerek mit is örökölt pontosan, és én majd mennyire befolyásolhatom azt, hogy belőle soha, de soha ne jöjjenek elő nagyon bizonytalan. És ezzel együtt félelmetes is. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.