16 éves korodtól tudod, hogy nem akarsz gyereket. Nem tudod pontosan megfogalmazni, hogy miért is, de tudod, hogy egyszer csak jött az érzés, hogy gyerek neked nem kell. Nem kell, mert úgy érzed, hogy te soha nem leszel olyan helyzetben, hogy tudj akár csak egyről is gondoskodni. Úgy érzed, mert még mindig nem nézett rád egy pasi sem úgy és el sem hiszed, hogy valaha fog... ez meg ugye alapfeltétel hozzá.

Aztán telnek az évek és tényleg rájösz, hogy na, gyerek aztán neked nem való. Zajos, büdös, macerás. Rájuk nézni sem bírsz. Nem esel hanyatt ha meglátsz egyet. Nem tör fel belőled az a üntyümpüntyüm érzés, ami minden női (de még pasi) ismerősödből is, ha meglát egyet.

Újabb évek telnek el, egyszer csak azon kapod magad, hogy barátnődhöz babanézőbe mész. Kétségbe vagy esve, leizzadsz, legszívesebben kibújnál a feladat alól, de nem teheted, mert tudod, hogy ilyet nem lehet csinálni. Mosolyt erőltetsz az arcodra és próbálod túl élni a vizitet. De a gyereket köszönöd szépen nem fogod meg. Még csak az kéne!
Aztán fokozatosan hozzászoksz az élményhez, mert egyre több ilyen eset van, egy idő után már se izzadás, se kényszeredett mosoly. Azért a gyereket továbbra sem fogod meg, mert mindennek van határa, de már nem fognád menekülőre sem. Haladás. Megkönnyebbülsz, bár gyerekre nézni továbbra sem szeretsz és ha lehet inkább távol tartod magad tőlük. Azért ajándékot szívesen válogatsz a játékboltban, mert az hatalmas élmény. Újra átéleheted a gyerekkorod és irigykedhetsz ezekre a mai kölykökre, hogy nekik milyen klassz cuccok is jutottak. Szóval keresed a kreatív, fejlesztő cuccokat, amikkel szívesen halmozod el ezeket az életfelforgató teremtményeket. Az életedet amúgy imádod és baromira nem cserélnél egy  gyerekes barátnőddel sem. Minden egyes látogatás után megkönnyebbülsz, hogy hála égnek, te még szabad vagy.

Aztán eljön a 3. x. Borzalmas élmény. Rájösz, hogy most már nem vagy fiatal, nem is leszel az. Mondjuk sejteni már akkor is sejtetted ezt, amikor a 26 éves korig felvehető kedvezmények egyszer csak eltüntek az életedből, de ez csak egy fuvallat volt, egy szellő az arcodon, hisz az éveid száma még mindig csak 2-vel kezdődött. De a 3-as... az már komolyabb szám. Itt már felnőttnek kell lenni. Itt már számot kell adni arról, amit elért az ember, hogy hova is tart, mit is akar.
Mit is akar?
Jól élni... boldogan. Mit jelent ez? Gondatlan hétköznapokat, tartalmas hétvégéket, barátokat, szórakozást, fejlődést. Gyerek ebbe belefér? Na nem!!! Már a gondtalannál kiesett ennek a lehetősége. A kettő ugyanis nem összeegyeztethető. Meg különben is! Továbbra is zajos, büdös, macerás.

De akkor mi ez?
Micsoda?
Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Hisz nem akarsz gyereket! Rájuk nézni sem bírsz, nem kap el az üngyümbüngyüm érzés, akkor mi ez? MI????? Nem érted. De azt tudod, hogy valami nagyon nem stimmel. Nem hiszed el, de az érzés erősödik. Se az eszed, se a szíved nem vágyik rá, de valami mégis rugdos előre, hogy hé! Hahóóóó!!!  Megőrülsz. Totál megkattansz. Lassan már ott tartasz begolyózól. De nincs más választásod el kell fogadnod a helyzetet. Hát elfogadod. Na nem ilyen egyszerüen, egyik pillanatról a másikra! Neeem! Hosszan tartó önanalizáló évek után! Rengeteg sírással, önvizsgálattal, elkeseredéssel és hosszantartó beszélgetésekkel.
Mert már eljutsz ide is, hogy tudsz, sőt! Akarsz róla beszélni. Meghozod a döntést, hogy legyen. Persze csak óvatosan. Nem így ezerel, határozottan belevágva. Még meghagyva a kiskapukat. Kiszámolgatva, hogy mikor is lenne jó, ha jönne, mikor nem, meg ilynek. Próbálod még húzni az időt, a sorsra bízva magad.

Aztán egyszer csak utánaszámolsz. Mióta is? Rájösz, régóta. Nem jó ez így, nem érted. Olvasgatsz, figyeled magad és ami a legrosszabb! Kétségbeesel. Lila köd és nem látsz semmi mást. Újból számolgatsz, de most másért. Minden hónap második felében lelassul az idő, már már kibírhatatlan tempóra és ezek után mégis minden hónap végén átéled a csalódást. Hála égnek nem csinálod ezt sokáig, hisz látod, hogy mások min mennek keresztül, te nem akarod ugyanezt éveken keresztül hordozni. Magadhoz térsz és az első utad az orvoshoz vezet. És jön a BANG! A visszavonhatatlan diagnózis. Nem lehet. Pedig a gyerekeket továbbra sem bírod... zajosak, büdösek, macerásak. Nincs ügyngyümbüngyüm érzés sem, és továbbra is boldogan és felszabadultan jösz el a gyerekes ismerőseidtől hálát adva a sorsnak, hogy te még szabad vagy. Akkor mégis miért vagy szomorú?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.