Hu....!

Már rég írtam ide. Nem mintha a téma elaludt volna, csak inkább változás nem történt. Sem gondolatban, sem tettekben. Azon túl, hogy utána néztünk 1-2 szabálynak, amik rémisztőknek tűntek. 

De ami igazán rémisztő az inkább az, amiről írni akarok. 

A hétvégén megtudtuk, hogy a (tágabb, nem vér szerinti) rokonságban van egy gyerek. Pontosabban több. Az anya, aki megszülte ugyanis már az előző 3 gyerekéről sem gondoskodik. Nagyon valószínű, hogy erről sem fog. Pár hónapos, július végén született. Előszőr nem is foglalkoztunk a dologgal. Szóba került, mi ennek megfelelően kiszörnyülködtük magunkat a történteken, hogy "hát már megint", és "minek az ilyennek gyerek", meg a többi szokásos, de túl is léptünk rajta. Beszélgettünk másról.

Másnap magunk között kerül szóba megint, mikor már tartottunk hazafele. Nekünk nem lehet. Pontosabban a lombikra várunk, de ezzel kapcsolatban is eléggé felemásak az érzéseim. Nem szívesen hajlok rá, bár ez az egyetlen mód. Az örökbe fogadás is hasonló eset, meg ha már lehetne saját... stb, stb, stb... szerintem nagyjából mindenki érti ezeket a dolgokat, de az örökbefogadásnak is meglennének a maga előnyei. Pont azoktól óvna meg, amiktől a legjobban félek lombikkal és saját gyerekkel kapcsolatban. Nekem nem fontos, hogy megszüljem. Jó lenne, ha a saját vérem lenne, de ha mérlegre teszem a szülést és hogy saját vér... erős a verseny. Na mindegy, ez hosszú sztori, hosszú vívódás... az egész nekem egy nagyon hosszú vívódás, nem is ez a lényeg. 

A lényeg a gyerek. Mi lesz vele? Elkerül ő is a nagyanyjához? Persze ez is egy megoldás, de hallottunk már a nagyanyjáról. Nem vagyok szenttül meggyőződve arról, hogy tényleg jó helyen lenne. A két legnagyobb gyerek nála van, de max annyival jobb, mintha az anyjukkal lenne, hogy legalább van mit enniük és télen nem fáznak, valamint tiszták és nem tetvesek. 
Igen, valaha ilyen körülmények közül kerültek hozzá az anyjuktól. 
Van egy kisfiú is, de ő az édesapjánál van. Azután került oda, hogy az anyjától elvették, mert úgy nyílvánították, hogy nem alkalmas a gyerek nevelésére. Szerencsére az apa bevállalta. Azóta ő neveli. Mint kiderült az anyja az elmúlt jó másfél évben egyszer sem látogatta meg vagy érdeklődött iránta. 

Úgyhogy most itt van ez a kislány. Az emberben felmerül a gondolat, hogy vajon mi lesz a sorsa? Jelenleg egy anyaotthonban élnek, de úgy néz ki egyik napról a másikra. Hogy mi lesz ezután?

És itt beugrott a gondolat. Kb olyan volt, mint valami eufórikus hormonbomba (hozzáteszem lassan jönnek az "ünnep napok", ilyenkor jóval érzékenyebb vagyok a szociális dolgokra). Mi lenne, ha mi örökbefogadnánk? Crazy idea! De olyan szinten volt egyértelmű, hogy azt szavakban kifejezni nem tudom. A gondolattól se nem láttam, se nem hallottam! Persze végiggondoltam a hátrányokat, amikből több van, mint előnyökből, de ha hozzáteszem, hogy a kislánynak max egy intézetre van esélye, valahogy ezek eltörpültek. Tehát a gondolat megszületett. Azóta néhány lépést is tettünk. Előszőr is felvettük az anya testvérével a kapcsolatot, akit jól ismerünk. Ő nagyon megörült a gondolatnak és egyből biztosított a támogatásáról és, hogy segít, amiben tud. Az ő dolga a puhatolózás. Mi pedig felkerestünk egy ügyvédet, hogy megkérdezzük egyáltaláln milyen jogi lehetőségeink vannak. Sok mindent nem tudott mondani, csak egyrémisztő tippet adott, ami elsőre meredeken hangzik és nem is egyenes megoldás, de ha belegondolunk logikus.
A lényeg, hogy mivel a gyereknek hivatalosan apja nincs, ha a férjem elismerné az apaságot, máris az ő nevére kerülne a gyerek és innentől kezdve már csak nekem kéne örökbe fogadnom.
A másik út, hogy mind a ketten elkezdjük az örökbefogadás procedúráját és vagy megkapjuk a gyereket vagy nem. 

Bármi is legyen, az anyának mindenképp le kell mondania a gyerekről. Ez az előző gyerekeknél nem történt meg. Így nem tudhatjuk, hogy az anya erre mit mondana. 
Igen, az anyát még nem kérdeztük meg... ez talán a legnehezebb része az egésznek. Hisz most még tuti tart nála az eufórikus állapot. Együtt van a gyerekkel, egyenlőre van fedél a fejük felett és talán él benne valami vak remény arra, hogy minden így is fog maradni. A testvére szerint erre semmi esély. Az anyaotthonban a gondozónő nem adott arra vonatkozó választ, hogy mi lesz "holnap". Nem adhatott semmilyen tájékoztatást. Így puhatolózni sem lehet. Egyenesen meg kell kérdezni az anyát. 

Az első gondolat óta eltelt 24 óra és az ötlet egyre vadabb. Félelmetesebb. A fejem kitisztult, már látom hogy mekkora őrült gondolat is volt ez a részemről. A férjem szerint is az, de azt is mondja, hogy szerinte a legjobb ötlet. Én nem tudom... elbizonytalanodtam. De az is igaz, hogy nem mernék már kihátrálni belőle. Arról nem is beszélve, hogy ha ezek után hallanám, hogy a kislány elzüllött, gyerekotthonban nőtt fel, az anyja hol kivette, hol visszavitte, vagy visszavették tőle, és az egész kis élete egy nagy katasztrófa, nem bocsájtanám meg soha magamnak. Hogy a lehetőség a kezemben volt, és végül a saját gyávaságom miatt nem tettem érte semmit. Nagyobb gyávaság lenne visszalépni, mint a gyávaság, ami miatt visszalépnék. Már ha ez érthető... 

Pedig gondok aztán lesznek. Nem fogjuk megúszni. Egyrészt az anya kattant, szóval simán előkerülhet x évente drámázva igényt tartva a gyerekére. Értem én, hogy örökbefogadásnál joga semmi nem lenne, de ettől még a gyereknek ezt át kéne élnie. Nem tudom, hogy tudnám ettől megvédeni. 
Másrész felmerülhet az is, hogy vérszemet fog kapni és az első lesz, hogy pénzt akar ebből csinálni. Mi viszont nem akarunk a gyerekért fizetni. Nem megvenni akarom. Illetve nem akarom, hogy az anyja eladja nekem.
Felmerül annak is a kérdése, hogy ha a gyerek hozzánk kerül, akkor a testvéreivel, tartsa vagy ne tartsa a kapcsolatot? A nagynénjével tartanánk, mert ők szoros család, ott lenne egy vérszerinti unokatestvér is. De a testvérek, legalábbis a két nagyobbik is a közelben lakik. Ez ugye mind két oldalról érdekes kérdés. Szívesen átbeszélném Vekerdivel, biztos lenne véleménye. 

Most mindenesetre egyszerre verem a fejem a falba és nézek ki riadt szemekkel a fejemből, hogy jajj, mit tettem! 

Mit tettem?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.