2011.12.28. 09:47
kilencedik
Mostanában rádöbbentem, hogy tégyleg nem könnyű elviselni, ha nem jön össze a gyerek. Egyre nehezebben kezelem, ha kiderül, hogy xy gyereket vár. A legutóbb már alig bírtam ki sírás nélkül! Pedig hát konkrétan gyereket nem akarok, de a sikertelenség az, hogy mások még annyi ideje sem próbálkoznak, mint mi és simán összejött nekik, totál kikészít. Nem gondoltam volna, hogy valaha eljutok idáig.
A másik, amin elgondolkodtam az az unokaöcsénk. A kissrác 3 éves, illetve 3 és fél éves. Óvodás. Minden elfogultság nélkül, halál komolyan mondom átlagon felüli gyerek. DE! És itt kezdődik a lényeg, már látszik rajta, hogy el van maradva. Az egész ott kezdődött, hogy picit mindig is előrébb volt a korosztályánál. A legmegdöbbentőbb és szembetűnőbb az volt, amikor 2 évesen már úgy lehetett vele beszélgetni, mint egy 5 évessel. Összetett mondatokkal válaszolt, rendesen ragozott és egyes szám első személyben utalt magára. Ilyet, ennyi idős gyerektől még nem láttam. Félreértés ne essék. Nem vagyok sem pedagógus, és még csak nem is tanultam pedagógiát. Mondjuk úgy, hogy a téma mindig is érdekelt. Ez bármennyire is megdöbbentő, tényleg így van. Már gyerekként is faltam a Nők Lapjában Vekerdi Tamás rovatát és ez a lelkesedés azóta is kitart. Ennek semmi köze, ahhoz, hogy a gyerekekkel nem tudok mit kezdeni vagy szeretek / nem szeretek velük foglalkozni, inkább az, hogy érdekel a fejlődés, mi miből és hogyan alakul ki. Most nem megyek ebbe bele mélyebben, inkább visszakanyarodnék az unokaöccs problémájához.
Tehát, összehasonlítva a többi ismerős gyerekkel, akikből jelenleg rengeteg van előrébb volt mindegyiknél. Egészen idáig.... úgy látszik most jön az a pont, amikor már nem elég csak szimplán okosnak, ügyesnek lenni, hanem kellene, hogy irányítsák a fejlődését. Ahogy észre vettük az, ahogy játszik nem változott semmit és a krativitást igénylő dolgokhoz nincs semmi késztetése. Nem rajzol, nem gyúrmázik, a legókból sem csinál semmi kreatívat, nem veszik körül könyvek és azt az egyet is, ami van, valahogy nem egy 3 és fél éves szintjén forgatja. Mondom, nem vagyok szakrétő és lehet, hogy csak okoskodok, de a józan paraszti eszem valahogy nem fogadja el, hogy ez jól van így.
A történethez hozzátartozik, hogy nagyon szeretjük a kissrácot, de csak ritkán látjuk, mert nagyon messze lakunk egymástól. Ezért is látjuk, hogy mennyit fejlődött, vagy sem. Most már oviba jár és mikor kérdeztük tőle, hogy milyen az ovi a szülei vágták rá egyből, hogy úgysem fogjuk megtudni, mert mindenre csak egy-egy szavakban válaszol röviden, tömören. Nem nagyon akartuk mi ezt annyiban hagyni, próbáltunk a gyerekkel beszélgetni és kiderült, hogy mondta volna, de sajnos sokan voltunk felnőttek 1 pici gyerekre és így mindig tréfába torkollott a dolog, vagy valami más irányba terelődött a beszélgetés. Elég valószínű, hogy egyszerüen csak nem kérdezik tovább arról, hogy milyen volt az ovi, hanem a szülők elfogadják, hogy a gyerek 1-1 szóval válaszol.
A másik a társasok világa. Vittünk neki egy pár olyan játékot, amit másokkal kell játszani, ahol figyelni kell, számokat kell picit ismerni, kicsit versenyezni kell és szabályoknak megfelelően haladni. Semmi komoly, és amúgy is rá volt írva, hogy 3 éves kortól. Természetesen nem tudtunk vele sokáig játszani, de nem is ez volt a cél. A szülők itt is egyből mondták, hogy nem lehet vele leülni, mert nem tud ülni... oké, mi nem is azt akartuk, hogy órákig üljön a társas mellett, csak azt akartuk látni, hogy hogy viszonyul egy ilyen típusú játékhoz.
Hát sehogy. De az nem igaz, hogy nem érdeklődik. Mert amíg ott voltunk többször is játszottunk vele ezekkel az új játékkal és lehet, hogy főként az motíválta, hogy csinálunk vele együtt valamit, de ezzel már lehet valamit kezdeni. És képes volt huzamosabb ideig ülni és odafigyelni. Mikor mondta, hogy nem akar játszani ezzel tovább, akkor hagytuk, hogy csináljon valami mást, nem erőltettük tovább a dolgot. Amúgy a szabályokat sem, nem feltétlenül úgy játszottunk ezekkel a játékokkal, ahogy azokkal kellett volna. Hagytuk, had ismerkedjen a dobókockával, a bábokkal, az elemekkel stb, stb.
Amit mi sejtünk, hogy a szülők nem nagyon ülnek le vele játszani, hagyják, hogy mindennel úgy játszon, ahogy a gyerek azt kitalálja magától. Azt tudom, hogy az anyja próbált vele kirakósozni, de a gyereket nem érdekelte, így hamar fel is adta. Abban is biztosak vagyunk, hogy mesét sem olvasnak neki, nem ismeri a könyveket, a történeteket. Mikor mondtuk, hogy néha, néha majd üljenek le és játszanak a társasokkal... ha a gyerek nem is akar, csak üljenek le ők egy picit és játszanak úgy, hogy a gyerek körülöttük van, látszott rajtuk a "jó", kb az a legyintős, lemondó jó volt.
És itt merül fel a kérdés, hogy ha a gyerekkel nem játszottak együtt komolyabban, nem vittek be fejlesztő jellegű játékokat a hétköznapokba, ha nem olvastak neki mesét sem lefekvés előtt, sem amúgy néha, néha, akkor az anyja minek volt vele otthon 3 évet? Mi volt ennek a haszna? Az anya amúgy csüng a gyerekén, mindent megenged neki, mindent megad neki, úgy ugrik, ahogy a gyerek fütyül. Persze próbál ellenállni, de már a gyerek is mondja, ha épp picit ellenáll, hogy úgyis meg fogod csinálni. Ennyi... ennyit ért az a hú de fontos 3 év! Hát gratulálok hozzá!
Persze ez nem jelenti azt, hogy egy értékes gyerek ettől még elkallódjon, de megfigyelve azt, hogy hol tartanak azok a vele egykorú gyerekek, akikkel foglalkoznak, de amúgy nem átlagon felüliek és hol tart ő, így, hogy semmit sem foglalkoznak vele, csak hagyják, hogy nőjön, mint a gomba kétségbe ejtő a helyzet. Lehet, hogy azért is visel meg ennyire, mert nem egy alkoholsitát láttam tönkre menni, akik tudom, hogy azért lettek azok, mert nem fejlődhettek ki. Mert több volt bennük, mint amit ki tudtak adni. Igen, azt is tudom, hogy ez nem tövényszerű, de félek. Félek, mert valahogy mindig bejönnek a megérzéseim. Úgyhogy valahogy megpróbálunk segíteni a dolgon, ha már a szülők nem képesek rá.
Apropó szülők! Nem hibáztatom őket, nem is haragszom rájuk. Egy kis, ingerszegény faluban élnek, ők maguk nem nagyon érdeklődnek mélyreszántó dolgok iránt. El vannak. Büszkék arra, hogy a pici fiúk milyen okos, ők úgy tudják, hogy ennyi elég.
Az igaz, hogy régen nem foglalkoztak ennyit a gyerekekkel. Ha belegondolunk, hogy velünk sem foglalkoztak irányítottan, meg a szüleinkkel sem, de mégis lett valamelyikből valami, akkor akár el is fogadhatnánk, hogy tényleg lehet majd valahogy. De akkoriban a legtöbb gyerekkel nem foglalkoztak, így más volt a mérce. De ma már, ahol sok gyerekkel foglalkoznak ez nem állja a meg a helyét. És a mai világban az "aki lemarad, az kimarad" egyre erősebben érvényes.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
atrask 2011.12.29. 16:16:03
Nem akarok nyálasnak tűnni, de "..Egy életre felelős vagy azért, akit megszelidítettél", gondolom ismerős!
A gyerekkel is így van, senki ne mondja, hogy nincs rá ideje, ez kamu! Én egyedül, munka mellett tudtam nevelni a fiamat, pedig "csak" egy férfi vagyok! Hülye példa, de a gyerek olyan, mint egy indigó, másolja a szülőt! Úgy kell a dolgaidat végezni, hogy a gyerek lássa, a pozitívumokat. A sportra sem beiratni kell a gyereket, hanem neked megmutatni, vannak olyan sportok, amiket élvezettel lehet csinálni. Akkor veled EGYÜTT kipróbálja, és amelyik közelebb áll hozzá azt választja, és ez MINDENRE érvényes! Utat kell mutatni, nem rákényszeríteni, hogy egy egészséges lelkű, boldog fiatalt engedj a saját útjára, ha itt az idő!
mny 2011.12.29. 16:40:55
Hagyjuk rájuk? Ide születt, hát ide született?
atrask 2011.12.30. 09:30:12
mny 2011.12.30. 10:02:19
Amúgy egy kicsit ellentmondást érzek nálad abban, amit mondasz. Ezek az emberek például olyanok, mint te, akik hiszik, hogy az élet egyetlen célja a gyerekvállalás. Te meg most mégis elvennéd tőlük, mert nem úgy nevelik, ahogy az a te értékrendedbe belefér.
Ez ugyanaz, mint a gyereknevelés, nem erőszakolhatsz rá sem semmit, csak max megmutathatod neki, hogy mik vannak a világban, de te nem döntheted el helyette, hogy hogy éljen és mit csináljon. Vagy megszabod megszabod a fiadnak, hogy mit tanuljon tovább? Hova menjen később dolgozni? Kit vegyen el feleségül? Hogy élje az életét? Már korbban írtad, hogy megadod neki a választás lehetőségét és ebben benne van az is, hogy esetleg nem azt fogja választani, ami neked tetszik.
Ugyanígy van ezzel a többi ember is. Van, akinek ez, van akinek az tetszik.
Én sem hiszek abban, hogy a gyerek lehet az egyetlen célja az életünknek és, hogy a karrieristák meg gonosz emberek. Én nem vagyok sem karrierista, sem gyerek őrült (ha olvastad a többi bejegyzésemet, akkor ezt leszűrhetted), mégis boldog vagyok. Nem érzem, hogy az életemből per pillanat hiányozna bármi is, és amikor szétnézek a környezetemben, akkor sem vagyok szenttül meggyőződve, hogy azok, akik gyerket vállaltak felhőtlenül boldogok és nem cserélnének velem, akinek nincs gyereke, egy kis szabadságért cserébe. Elhiszem, hogy amiket írtál boldogító pillanatok, de sokan látják a másik odlalát is az éremnek és azzal együtt már nem kérnek belőle. Én megértem őket.
Ne ítélj el senkit, csak mert nem úgy gondolkodik, mint te, inkább örülj, hogy neked megadatott az, amitől te boldog vagy és kívánd ezt másoknak is. Azt hogy ők is megtalálják, amiben az örömüket lelik és legyenek úgy boldogok, ahogy boldogok szeretnének lenni.